Louis-os novella

Szép estét mindenkinek! :D

Elhoztam a beígért novellákat. :) Remélem mindkettő tetszeni fog nektek. ^^ Nekem személy szerint a Liam-es jobb lett. xd De persze olvassátok el mindkettőt és döntsétek el ti! Ja, és még annyit, hogy egy picit rosszul esett, hogy senki nem kommentelt az előző részhez... Talán nem tetszett? :/ Akkor azt is odaírhatjátok nyugodtan, nem haragszok meg érte. Csak még ezt közölni akartam veletek. :)

Kellemes olvasást mindenkinek! ^^

dóra csák Louis-os novellája:

Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy Louis Tomlinsonnal járt egy osztályba a középiskolában. Én egy vagyok közülük. Igen azzal a Louis Tomlinsonnal, aki 19 évesen elment az X-factorba és 4 másik sráccal összetették, hogy megalakuljon a One Direction. Louis egy nagyon kedves barátom is. Egy időben túl kedves is. Ebben az időszakban jártam is vele. Sajnos egy vita miatt szétmentünk, és sokáig nem beszéltünk egymással. Még a suliban is kerültük egymást. Nagyon bántott az egész, de viszont haragudtam egy kicsit, ezért nem léptem a békülés felé. Ez az X-factor idején volt. Nagyon örülök, hogy közelebbről is megismerkedhettem a fiúkkal. Különösen Harryvel, mert ő hozott újra össze minket Lou-val. Mármint csak barátoknak. Azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. A média nagyon sokszor azt hitte már, hogy együtt vagyunk, de Louis mindig megcáfolta. Igaz hosszú kapcsolatra soha nem jött össze senkivel. Mindig csak ilyen 3-4 hét volt az egész. Simon Cowell, miután kiestek szerződtette őket. Boldog voltam, hogy a One Direction-nek sikere van. Mikor a fiúk híressebbek lettek, és már látszott, hogy meghódítják a világot kicsit kezdtem összetörni. Örültem Louis sikereinek, de nagyon féltem, hogy el fog menni. Nagyon sok dolguk volt. Utazhattak bárhová Louis mindenhova elhívott, és én vele mentem. Donchasterből már elköltöztünk Londonba. Egy lakásban vagyunk hárman. Harry, ő és én. Rengeteg koncerten voltak, meg mindenféle dedikáláson. Én mindenen részt vettem, habár volt, amelyik unalmas volt, de Louis mindenhova elrángatott. Örültem, mert már az egész világ kezdte megismerni, és megszeretni őket. Néha már attól féltem, hogy beleszeret egy rajongóba, és engem örökre elfelejt. Na, igen… ebből is látszik, hogy féltékeny lennék. Féltékenység… a szerelem egyik jele. Úgy tűnik 1 év alatt nem sikerült elfelejtenem őt. Egyik nap, mikor a fiúknak nem volt se fellépése, se fotózása, se dedikálása – ami nagy csodának számított – Louis kitalálta, hogy menjünk el kirándulni. Nem mondta el, hogy hova akar vinni, de azért beleegyeztem, hátha valami vicceset talált ki – mint általában. Mielőtt beültem volna a kocsiba az anyósülésre Lou gondosan bekötötte a szememet valami kendővel. Nem értettem mit akar vele, de muszáj volt engednem neki, mert akkor jön elő a hisztis gyerek énje. Igen erre már rájöttem középiskola óta. Volt egy érdekes eset mikor még ezt nem tudtam róla. Éppen egy boltban voltunk és vásároltunk, mikor meglátott valamit – már nem emlékszek mi volt az – és ő azt mindenképp meg akarta venni. Azt hiszem én hülyeségnek tartottam, és ezért nem akartam megvenni. Előjött ez a hisztis énje, én meg csak bámultam rá, hogy mi baja lett hirtelen. Az emberek is kezdtek már megbámulni, mikor beleegyeztem, hogy megvegyük azt a valamit. Néha – sokszor – olyan, mint egy gyerek. Louis a kocsiban bekapcsolta a rádiót. Ha nem ment a What Makes You Beautiful 10-szer a rádióban, akkor egyszer sem! De nem lehet megunni. Egyszerűen csodálatos a szövege, a klipje, minden. Igen Lou még Californiába is elvitt a forgatásra. Még a klipbe is bele akart rakni, de én nagyon ellenkeztem. Már kezdtem egy kicsit kíváncsi lenni, hogy hova visz, mert már érzékeltem az idő múlását.

- Hallod… hova viszel már? Unatkozok…

- Nyugalom mindjárt megtudod. – érződött a hangjában, hogy mosolyog, így én is azt tettem.

Ha ő mosolygott nekem is mindig vigyorra görbült a szám. Érdekes tulajdonsága van a mosolyának.

- Legalább a kendőt levehetem? – már szinte könyörögtem.

- Nem lehet… akkor rájössz, hova megyünk.

Kezdtem morcos lenni. Az út alatt végig kíváncsiskodtam, de választ sosem kaptam. Végül megkönnyebbülten hallottam meg a motor elfolyó hangját, mikor megálltunk. Én gyorsan a szememhez kaptam, hogy lehúzzam végre ezt az átkozott kendőt, de Louis megállított.

- Várj… - hangja komoly volt.

A hangokból ítélve átfutott a kocsi másik oldalára, vagyis, hogy kinyissa nekem az ajtót. Gyorsan kiléptem a járműből, mire Lou megfogta a kezemet. Maga mellé vezetett, bezárta a kocsit és elindultunk. Még mindig nem tudtam, hova megyünk. Ajtónyitódást hallottam. Kissé vízhangos volt, pont olyan, mint mikor valami üres iskolába mész be. A cipőnk kopogását lehetett hallani, ezért arra következtettem, hogy csempézve van a padló. Louis egyszer csak megállt. A megkönnyebbülés járta át a testem, mikor lassan lehúzta rólam a vakságot okozó szemfedőt. Mikor megláttam a látványt, könny szökött a szemembe. A régi középiskolában voltunk, ahova együtt jártunk. Elkezdtem a sírást. Ez alatt 3 év alatt szinte semmit nem sírtam, mert nem volt okom rá. Most megvolt. Előjött az összes emlék. Louis nekidőlt a porta melletti falnak és onnan nézett. Csillogó szemekkel néztem körbe.

- Miért csináltad? – fordultam felé komolyan, miközben felemeltem egy rég nem látott vázát.

- Nemsokára ezt is megtudod.

- Miket titkolsz még előlem? – kérdeztem gúnyosan, nevetve.

Louis csak mosolygott, és ellökte magát a faltól, majd odajött elém. Megfogta mindkét kezemet, és lóbálni kezdte ide-oda. Egy darabig nézte, majd szemében komolysággal felnézett, bele a szemembe.

- Gyere…

Már csak az egyik kezemet fogta, és húzott fel a lépcsőn. Még néhány dolog dereng, hogy mi merre van, de nem sok, így megintcsak nem tudtam, hogy hova visz. Már a második emeleten jártunk, ott pedig befordult egy folyosón, aminek a végén volt egy terem. Pontosan tudtam melyik tanterem van ott. Ez mindig benne marad az emlékeimben. Az ajtó előtt megálltunk, és én könnyes szemmel olvastam a feliratot: Zeneterem. Gyorsan a kilincsért nyúltam, és gyakorlatilag berontottam a terembe. Csodálattal néztem végig az összes hangszeren. A zongorán végigsimítottam, közben mosolyogtam, mert eszembe jutott, hogy Louis mennyit szenvedett, hogy megtanítson.

- Na, eszedbe jutott valami? – lépett oda mögém.

Erre a kérdésre nem számítottam. Igen… sosem fogom elfelejteni. Ebben a teremben vallott nekem szerelmet Louis, és én is neki. Ez a zongora az emlékeink őrzője. Egy kicsit meglepett, hogy eszébe jutott ennyi minden után, ami ebben a szobában történt.

- Rengeteg dolog. – mosolyogtam.

Közelebb jött hozzám. Én egy kicsit hátráltam és nekiütköztem a zongorának. Nem bírtam hátrébb menni, de ő csak jött közelebb, mígnem teljesen előttem volt.

- Például? – suttogta.

Nyeltem egy nagyot mielőtt válaszoltam volna.

- Itt… mondtad először, hogy szeretsz. És itt kérted meg, hogy járjunk…

- Rendben… - vigyorgott. – Akkor megkérlek még egyszer! Légy újra a barátnőm!

Az arcomra tapasztottam a kezem, és sírtam. Ilyen messzire elment csak ezért.

- Olyan hülye vagy! – bújtam oda hozzá. – Hát persze, hogy igen!

- Akkor most ez jön… - vigyorgott, majd odaült a zongorához.

- Forgatókönyvet írtál, vagy mi? – nevettem és leültem mellé.

Ő csak oldalba bökött. Mélyen a szemébe néztem, és a billentyűkre tettem a kezem, vártam, hogy mondja, mit játszunk. Hirtelen megfogta az államat, és a fejemet maga felé fordította. Megcsókolt. Végigsimítottam alsó ajkamon, mert már rég volt, mikor utoljára történt velem ez. Odafordult a zongorához, és eljátszotta a One Thing refrénjét, közben énekelt is. Mikor abbahagyta elégedetten nézett rám, én pedig átöleltem. Lassan búcsúzkodtam el az iskola – néhol romos – falaitól. Végül a kocsiba beülve, és egy utolsó pillantást vetve rá otthagytuk magányosan, a sok emlékünkkel együtt. Az életünkben most egy új fejezet kezdődött.